Mi a szabadság?

AddThis Social Bookmark Button

Egyszer egy barátom azt mondta, szabad. Szabad a lelke, az életútja. S a messzibe meredve, különös mosollyal arcán, de tekintetében némi homállyal mondta ezt többször is. Boldog és bizonyos volt benne. Rám nézett és azt mondta: Azt hiszem, abban különbözünk a leginkább, hogy szabadabb vagyok, mint te. Hm. Nem válaszoltam. Mi a szabadság? A szabadság is viszonyfogalom, mint annyi minden más. Nem akartam vitába kezdeni vele, mert ismertem őt, ismertem az életét. Nem akartam vitába kezdeni vele, mert tudtam, hogy győznék.
Szabad vagyok, mondta a barátom és rejtettségben élt, bejelentetlen lakásban, ócska, idegen bútorok között, melyekhez semmi köze nem volt és nem hívta meg barátait látogatóba. Szabad vagyok, mondta a barátom és meggondolatlan kapcsolatokba kezdett egyszerre több nővel is. Szabad vagyok, mondta a barátom és alig volt ideje másokat igazán meghallgatni. Szabad vagyok, mondta a barátom és bárkit meg tudott csókolni mindenféle érzés nélkül. Szabad vagyok, mondta a barátom és halottakkal beszélt álmában. Szabad vagyok, mondta a barátom és szemrebbenés nélkül tudott hazudni szeretteinek, csakhogy mentse saját bőrét. Szabad vagyok, mondta a barátom és csak késő éjjel járt haza, (már amennyire hazának nevezhető), mindig kóborolt rozzant kocsiján, idegen ágyakban aludt, rendszertelenül evett. Szabad vagyok, mondta a barátom és bárkinek a véleménye be tudta folyásolni. Szabad vagyok... és szerette a száguldást, a gyorsaságot, a repülést, az életveszélyes helyzeteket.
Hm. Nem szóltam semmit. Mi a szabadság? Egyszer elvittem szabad barátomat a templomba. Nem mert nyilvános helyre ülni, ezért behúzódtunk egy oszlop mögé. Fejét mellébe süllyesztve roskadt magába. Amikor mi felszabadultan, boldogan énekeltünk, hallgatott. Azután sem tudott énekelni. Egyszer elvittem szabad barátomat sétálni. Cipője orrával kavicsot rugdosott, csak a földet nézte, az égen nem látta meg a csillagokat. Egyszer elvittem szabad barátomat a szanatóriumba, ahol beteg apját látogattuk meg. Sokat beszélgettünk csendesen, belefeledkezve. Olyan dolgokat tudott meg apjáról, amit harminc évig egyszer sem mesélt el fiának. Egyszer elmentem szabad barátommal a szeretőjéhez.
Akkor tudta meg, hogy a lány fiatalon, autóbalesetben veszítette el élete nagy szerelmét s azóta nem találja saját életének értelmét.
Szabad vagyok, mondta a barátom és nem tudott menekülni az okkultizmustól, rabja volt a ,,hobbijának”, teste irányította gondolatait, nem olvasott könyveket, nem szerette a verseket, önmagából kiindulva értelmezte az embereket és ritkán látta meg a világ szépségét.
Hm. Nem válaszoltam. Véleményében megdönthetetlen volt. Már sokszor próbálkoztam. Nekem rabságnak tűnt ez a szabadság. Szabadság? Ő boldog volt ebben.
Valóban boldog? Mi a boldogság?
Én sok mindentől szabadnak érzem magam. Megszabadítottnak és felszabadítottnak.
Mert a legnagyobb szabadság mégis önmagam legyőzése. A legnagyobb győzelem mégis az önmagamtól való szabadság. Fogoly vagyok, de nem a világ foglya, s ez a tudás is felszabadít. Az Isten foglya vagyok. Azt, amit tettem felsőbb Akaratnak, Bölcsességnek engedelmeskedve tettem, de szabadon. Isten az én életterem. Ennél jobb hely nincs. Itt vagyok szabad és boldog. Számomra ez jelent boldogságot.
A cikk szerzője: Nátek Katalin (In: Papirusz - A Calvin J. Teológiai Akadémia Hallgatóinak Lapja; I. évf. 1. szám. p. 35. ISSN 1336-5290)