Igehirdetőnek könnyű lenni?

AddThis Social Bookmark Button

Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. /Jerémiás 20:7-9/


Érdekes, hogy Jerémiás ezzel az Istennel való imádságos beszélgetésében azzal kezdi panaszát, hogy igehirdetését kigúnyolják, nem veszik komolyan. Fárasztó számára az, amit csinál és fel is akar hagyni az igehirdetési szolgálattal. Nem fog többé prédikálni (9a). Nem furcsa vallomás ez részéről? Feladni az igehirdetési munkát? Nevetséges. Könnyebb, kényelmesebb, tehermentesebb szolgálat nincs is a világon. Mert az igehirdetés az nem is munka, csak amolyan alkalomadtáni nyilvános szereplés. Könnyűcske és kellemes élet. Ez általánosan elterjedt vélemény ellenére mégsem tartozik a hivatásszerű igehirdetői munka a legkedveltebbek közé. Miért nem özönlenek az emberek erre a szolgálatra, ha oly könnyű? Miért mondja Jézus: Az aratnivaló sok, a munkás kevés (Lk 10:2)?
Úgy gondoljuk, a másiknak valahogy mindig könnyebb. Pedig minden szakmának, hivatásnak megvan a maga nehézsége, amelyet csak az adott pályán dolgozó ismer igazán. Az idős bácsi, aki naphosszát kapál a kertjében, úri dolognak tartja a pedagógusi pályát; míg a tanár, aki százegyedszerre is hiába szól rá a diákra, hogy figyeljen, talán éppen azt a kapáló bácsit irigyli, akinek nincs más dolga, csak napozni és békésen, testmozgásvégzőn kapálni. Egyik a másikról naívan azt gondolja, hogy relaxál. Viszont nagyot változna a véleményünk, ha beállnánk a kapálók közé tűző napsütésben, vagy amikor rakoncátlan gyermekeket kellene idegőrlően figyelmeztetni óráról-órára, nap mint nap.
Így van ez az igehirdetés esetében is. Jerémiás 23 éven keresztül hirdeti az igét a népének, és semmi eredmény (25:3). Templomba járnak, de megváltozni nem akarnak (7:2; 18:12). Mint a fadarabok. Élik a maguk önző világias életüket, a bevett városi és falusi viselkedési formák és szokások szerint. Amelyekben viszont Isten szeretete és erkölcse nem látható. Megtért, élő hitbeli életről nem is szólhatunk az ő esetükben. Minden marad a régiben. Pedig számtalan prédikáció elhangzott már. Minek akkor tovább prédikálni? Elegem van ebből az értetlen és keménynyakú népből. Csináljanak amit akarnak, itt hagyom őket és elmegyek egy olyan helyre, ahol nyugtom lesz tőlük (9:1).
Mégsem hagyja Isten, hogy Jerémiás elmeneküljön a szolgálattól és feladja azt. Isten magát úgy „beleégeti“ Jerémiás szívébe, hogy nem tud mit csinálni, szolgálnia kell tovább. Ha mégis elmenekülne, az égő lelkiismerete felemésztené Jerémiást. Tudjuk mindannyian, milyen az, ha az emberi lelkiismeret nem hagy nyugton. Egy ideig szinte fojtogat, még álomban is. De egy idő után kimúlik. Elfelejtődik a hangja, ha szólt is. Mert mi emberek szeretjük, ha már nem jelez a lelkiismeret. Hagyjuk, hogy elnémuljon és felejtsen. Csakhogy itt Isten szól. Milyen lehet akkor az, amikor Isten lényének egy darabja, a Szentlélek tüze és ereje lép be az ember lelkiismeretébe? Hatalmába ejti az ember bensőjét és elárasztja égő szeretetével. Az egóból – égő lesz. Isten tüze fog égni benne, amely nem alszik ki. Ha baj van, nem fog hallgatni. Nem lehet elhallgattatni. Soha többé nem lesz az életben „nyugalma“ az embernek, ha azt megkapja vagy netán ellene szegül. Mert ha ellene is szegül az ember, az boldogtalanságot és megbocsáthatatlan bűnt eredményez (Mt 12:32; ApCsel 5:1-11). Isten Lelke nélkül viszont üres az élet. Feleslegesen éltünk. Hitünknek nem volt tartalma, amely bizonyítaná, hogy nemcsak általános vallásosságunk volt a világ többi vallása mellett (Róma 8:9). A hit az nem filozófia vagy szép gondolatok halmaza Istenről, hanem „lélekben“ való Isten imádása (Jn 4:24). Enélkül csak a levegőbe imádkozunk. És bizonyíték nélkül hiszünk. Isten azért adja a Lelkét, hogy felvegye velünk a kapcsolatot. De azért is, hogy boldogok és minden élethelyzetben erősek legyünk. Mégha gyarlók és gyengék vagyunk is. Ha a Lélekre hallgatunk, soha nem cselekszünk rosszul, ha magunkra, akkor süllyedünk és elveszünk.
Jerémiás süllyedni és feladni látszik a szolgálatot, de Isten Lelke megragadja és talpra állítja a visszahúzódó és félénk szolgát. Micsoda ereje van a Léleknek! Nem is tudja az, aki még nem lépett kapcsolatra vele. Életre tud kelteni, amikor én már feladtam, sőt még ennél is többet (Róma 8:11).
Isten Lelkének segítsége nélkül az igehirdetési szolgálat nyűg és idegőrlő munka. Az emberekkel foglalkozni úgy, hogy csak saját magamra és idegrendszeremre vagyok utalva, kimondhatatlan gyötrelem. Lassú öngyilkoló és idegemésztő foglalkozás. Azért, hogy a foglalkozás szolgálattá alakuljon, a Lélek megújító munkája szükséges életemben. Enélkül nem megy. Ha a Lélek nem indít és nem erősít, csak keserves kínlódás és feszültség az egész igehirdetői szolgálat. Tele hibákkal és félrelépésekkel (Gal 5:19-21). Mert magam szerint járok, nem Lélekben. De ha Isten Lelkével járok, nem vagyok magamra hagyatva. Soha. Még az ideghirdetésben sem. Nem fogyok ki a mondanivalóból, mindig lesz mit továbbítsak. Istentől, nem az internetről. Jerémiás is megtapasztalta, hogy amikor Isten megszólította, akkor az üzenet megfogalmazódott szívében. Később azt parancsolja neki Isten, hogy minden igehirdetését írja le (36:2). Akinek nem fontos a Szentírás, akinek nem szenvedélye az Isten üzenetének továbbadása ill. leírása, az el sem tudja képzelni, hogyan jön létre egy prédikáció, vagy hogyan kerül papírra egy-egy mondat. Hogyan érlelődik napokon (heteken) keresztül vagy éppen hogyan bukkan elő váratlanul, és Isten megszólít lelkemben, gondolataimban, és ígéje bennem ég mint a tűz. Annyira emészt, hogy kénytelen vagyok sokszor azonnal tollat ragadni. Nemegyszer, amikor nehéz szolgálat előtt álltam (pld. temetés), sokszor még alvásból is felébreszt egy gondolat, és szinte követeli, hogy papírra ill. az igehirdetésbe kerüljön. Igehirdetéseim nemegyszer éjszaka vagy éjnek idején születnek, mert ha a megszólításnak épp akkor nem engedek, akkor végleg elszáll, és nem lesz lelkemnek nyugodalma. Ezért ágyam mellet ott a papír és a ceruza, vagy egyenesen az irodába ülök és észre sem veszem, hogy repül az idő éjjel. Belemélyülök Isten gondolataiba és az alvásról hamar elfeledkezem, pedig reggel frissen kell az emberek rendelkezésére állnom, éspedig úgy, hogy semmilyen fáradtságot ne vegyenek észre rajtam.
Hát mit mondjak? Összefoglalóan csak annyit, hogy az igehirdetői munka valóban egy könnyű szolgálatnak tűnik. De csak a Szentlélek Istennel. Máskülönben nem érdemes. Hacsak nem más érdekek vezérlik az ebbe a szolgálatba lépőt. Viszont az is meglátszik. Mint ahogy a Lélekben való szolgálat is. Ámen.