Konfirmációi igehirdetés

Ne csinálj magadnak faragott képet. Ne imádd és ne tiszteld azokat: mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad-és negyediziglen, azokban, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják. /2Móz 20,3-4/

Kedves fiatal Barátaim, kedves Konfirmandusok!
A II.parancsolat, amit az előbb felolvastam, nem tartozott a kedvenceitek közé, mert hosszúnak és bonyolultnak találtátok, egy kicsit félelmetesnek és titokzatosnak is. Megdolgoztatok vele míg megtanultátok. Talán azt már érzitek, hogyha alá kellene húzni, hogy mi a leglényegesebb ebből a parancsolatból, akkor azt emelnétek ki, hogy „ a féltőn szerető Isten…..irgalmasságot cselekszik ezeriziglen”. Én személyesen szeretem még, hogy ebben a parancsolatban apák és fiak egymás mellett vannak említve, közel vannak egymáshoz, elválaszthatatlanok, és ez nagyon szép. Manapság ez az apa-fiú kérdés ritkán kerül elő. Gyakran emlegetjük, hogy mit tesznek az anyukák a gyermekeikért mondjuk egy-egy ilyen konfirmáció alkalmával.Templomot díszítenek, ruhát vásárolnak, virágot rendelnek, sütnek-főznek, vendégséget készítenek. A lányok általában az édesanyjuk mellett vannak- a fiúk és édesapák kapcsolatát, feladatát, érzéseit viszont titokzatos köd lengi be, szemérmetesen hallgatnak- hiszen kevés az idejük, és gyakran úgy érzik- az édesanyák jobban tudják a gyerekeik körül való dolgokat,és nem minden esetben lelik a helyüket a szervezés, rendezés, irányítás ügyében.
A Szentírás olyan könyv, ahol más a sorrend, mint a mi életünkben megszokott. Az anya-lánya, az anya-fia kapcsolat mellé, mellett középre állítja az apákat a fiaikkal és azt mondja róluk, hogy TI VAGYTOK A MOTORJA a családotoknak, a Ti hozzáállásotoktól függ a család jövője. Fontos, hogy mit hisztek, hogyan éltek, hogyan szeretitek a tieiteket, hogyan döntötök a nevükben, merre, mifelé irányítjátok, vezetitek őket.
A konfirmáció szó- megerősítést jelent. Amit a szüleitek a Ti keresztelőtökkor megfogadtak helyettetek, a nevetekben-azt Ti most igyekeztek megerősíteni. A konfirmáció ilyen fiatalon, mint Ti vagytok, elsősorban családi ünnep. A fiak és lányok megvalljátok, hogy szeretitek a szüleiteket, nagyszüleiteket, keresztszüleiteket, mert készek és hajlandók vagytok e kedvükért konfirmálni, nem hagyjátok őket cserben a keresztelőtokkor tett fogadalmukkal, hiszen vállaltatok értük egy majdnem 2 évig tartó konfirmációi felkészítést, ki-ki magához képest részt vállalt az istentiszteleti látogatásból, és most szépen, ünneplőben, bátran vállaltatok egy ilyen komoly istentiszteleti szertartást is.
Az édesapák és édesanyák – bár tudom, hogy nagyon szeretnének- most igazából nem segíthetnek nektek, nem felelhetnek helyettetek. Elkísértek, mellettetek, mögöttetek állnak, körbevesznek a szeretetükkel a jelenlétükkel, de bele kell törődniük, hogy ezt nektek kell megoldani- egyedül –Isten segítségében bízva, Őrá hagyatkozva.
A konfirmáció abban is megerősíthet egy családot, hogy nyugtázhatják a saját maguk részére: jól szerettük a gyermekeinket, elég jó példát mutattunk nekik, eléggé önálóakká, bátrakká neveltük őket- hiszen ha itt bátran, komolyan helyt tudnak állni, később is jól megállják a helyüket az életben.
Talán jó érzés most itt ülni a templomban a kedves szülőknek, mert hiszen teljesítettek egy 14-15 évvel ezelőtt tett ígéretet az Isten színe előtt. Tudniillik, hogy gyermekeiket református hitben nevelik és neveltetik úgy, hogy egykor önként tegyenek vallást hitükről Isten és a gyülekezet színe előtt.
Éppen ezért, kedves konfirmandusok- Ti is büszkék lehettek a szüleitekre, hiszen most is az bizonyosodott be, hogy szavahihető és szavatartó emberek- és ez nagyon-nagy dolog.
Valamit azonban nem szabad a II.parancsolatból kihagynunk, elsiklanunk felette. A parancsolat eleje így hangzik: „Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat!”Gondolom érezhető, hogy nem igazából, szobrokról, festményekről beszél ez a parancsolat. Amit tilt, vagy inkább amitől félt Istennek ez az igéje az az, hogy ne adjunk tovább hamis istenképet gyermekeinknek nemzedékről-nemzedékre, mert ha így teszünk, akkor rossz útravalóval látjuk el őket. Hogy mi lehet ez a rossz útravaló, Istenről alkotott hamis kép?
Ne mondjuk azt, hogy nincs Isten. Mondjuk inkább azt, hogy számomra nem létezik, mert én még nem leltem rá.
Ne mondjuk azt, hogy Isten azt bünteti, akit szeret-mert félelmetes, mert hatalmas. Mondjuk inkább azt, hogy én ilyennek képzelem, mert így tanultam, így mondták a régiek.
Ne mondjuk azt, hogy Isten nem szól bele a világ dolgaiba. Mondjuk inkább azt, hogy én még nem tapasztaltam, hogy válaszolt volna bármilyen kérdésemre.
Ne mondjuk azt, hogy a Biblia régies nyelven írt, elavult olvasmány ami papok és öregek kezébe való. Mondjuk inkább azt, hogy igazából sohasem próbáltam megérteni, keresni benne , ami nekem szólhatna.
Ne mondjuk azt a gyülekezetről, a református egyházról, hogy ósdi, elavult intézmény. Mondjuk inkább azt, hogy sose értettem, hogy mi a jó az istentiszteletben, a vasárnapi koránkelésben, mi jót lehet hallani a hideg templomban.
Mikor Isten azt mondja, hogy ne csináljunk koholt, kitalált, emberi ésszel-kézzel fabrikált képeket Őróla, egészen egyszerűen azt mondja, hogy ne hazudjunk az utánunk következő nemzedéknek, a fiainknak, a lányainknak, az unokáinknak. Az útravalójuk ne hazugságból, ne féligazságból, ne is az én igazamból álljon. Merjük inkább azt mondani- nem tudom milyen az Isten, nem tudom igazából mit gondoljak felőle. Néha félek Tőle, néha kiáltok hozzá, de igazából nem tudom. Még én is birkózom ezzel a kérdéssel. És ha ezt mondom, az igazat mondom. Nem szépet, de igazat- és ez elég jó útravaló az utánunk jövők számára.
Különben is igazából senki sem tudja, milyen az Isten. Azért beszélünk róla ilyen sokféleképpen, ilyen sokat, mert igazából nem tudjuk. De nagyon szeretnénk tudni, hogy számunkra kicsoda az Isten.
Egyetlen egy valaki tudja, milyen igazából az Isten- az Ő Fia-az Úr Jézus Krisztus. Azt mondja Róla a Tékozló fiúról szóló példázatban, hogy az Atya olyan, aki várja, türelemmel várja tékozló fiait és leányait messzi utakról, kanyargós ösvényekről, szakadékok széléről, sok-sok fájdalomból, csalódásból- vissza- haza- az Atyai házba.
Ti- kedves konfirmandusok- most messzi, hosszú útra készültök indulni. A saját utatokat akarjátok járni – hiszen eleget tettetek Istennek, egyházatoknak, lelkészeteknek, szüleiteknek- és most ti következtek.
Mi azonban úgy vagyunk veletek- a lelkész és a gyülekezet-, hogy visszavárunk benneteket: hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, hogy egyszer rájöjjetek- jó az, amit az Atya mond, jó hely az, ahol róla beszélnek, hozzá imádkoznak- és csak azért nem még jobb, mert Ti hiányoztok ebből a közösségből.
Úgy leszünk veletek, mint a Tékozló fiú mai változatában írja Fabiny Tamás:
„Mikor az apát az egyik kereskedelmi tévé az eltűnt fiáról kérdezte, nem nyilatkozott. Csak tette a dolgát szótlanul és nagyon szomorúan. Minden hajnalban és alkonyatkor kiballagott a kapuba, ahonnan messze be lehetett látni az utat. Majd bement a fiú elárvult szobájába és szélesre tárta az ablakot: hadd jöjjön be a friss levegő. Egy vázába virágot rakott. Aztán újra kiment a kapuba. Talán még most is ott áll. Egyik-másik szomszédja már bolondnak nézi. De ő egyre csak várja Ádámot. Ámen.