Szeresse-e a gyülekezet a lelkipásztorát?

AddThis Social Bookmark Button

Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket. Éljetek egymással békességben. Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez. Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt. Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. /1Thessz 5, 12-22/

Magának a lelkésznek nagyon furcsa felolvasni ezeket a fent említett sorokat a nyilvánosság előtt, mert úgy hatnak, mintha saját magának csinálna reklámot, vagy manipulálni akarná a hallgatóságot. Vajon e szavakkal saját és szolgatársai önző érdekét keresné Pál apostol, hogy kikényszerítse a thesszalonikai gyülekezettől az irántuk való kötelező szimpátiát? 

A mondat többes számban nevezi meg azokat, akik a gyülekezetben elöljárók és ez alatt ma nemcsak a lelkészt, de a presbitereket is érthetjük. Viszont a lelkészt, a mi református egyházunkban, úgy ismerjük, mint aki elöljáró a presbiterek közt is és vezetője a gyülekezetnek. Pásztor az egész nyáj felett. A bibliai időkben a pásztor mindig a nyáj előtt haladt azért, hogy a nyáj lássa a helyes útirányt és kövesse (23. Zsoltár). Ez nagy felelősség, mert pásztorkodásáról és elöljáró tevékenységéről bizony szigorú számadást kell adnia Isten előtt (1 Kor 3,6-15; Zsid 13,17; Jak 3,1).  

A pásztorkodás és a gyülekezet élén járó felelősség magában hordozza annak legkellemetlenebb dolgaival való foglalatosságot is, és emiatt a lelkipásztor ajkáról sokszor intő szó hangzik el. De vajon mint nyáj, azért szeressük a lelkészt, hogy int és kritizál minket? Ezért még tartsuk is el? Valakit az intő szavak zavarhatnak, mert a gyülekezetbe megnyugodni és elcsendesedni megy. De nem szabad elfelejteni, hogy a gyülekezet és a templom nemcsak a béke, hanem a tükörbe nézés helye is! Örömmel hallom mint lelkész e téren azt az érett hitre jellemző véleményt, hogy igaz, a világ és annak hétköznapi élete tele van képmutatással és hazugsággal, de milyen jó és áldást jelentő dolog az, hogy van egy hely, a templom, a gyülekezet, ahol kimondja a lelkész a kellemetlen, de bibliai valóságot a mi aktuális életünkről. Ez megnyugtatóan kell, hogy hasson, mert amikor intve önvizsgálatra késztet minket, azzal védve vagyunk az öncsalástól és hitbeli eltévelyedéstől. Az intő szó mindig a bűn és világi hazugság ellen irányul, amely az igazságot rólunk elferdíti és hízelgően jó képet akar festeni rólunk, mégha ez nem is igaz. Tegyük a kezünket a szívünkre és őszintén valljuk be, hogy a világi, mindennapi életben és civil szférában sok hamis dicséret, vagy számító hízelgés hangzik el irányunkban, s ezek talán jólesnek a mi hiú érzéseinknek, de az Úr előtt utálatosak, mert az embert bűnben és öncsalásban tartják (2 Thessz 2, 9-11; Kol 3, 9-10; Jakab 3, 13-18; 1 Ján 1,5-10)! Így aztán abban a kellemetlen helyzetben találhatja magát az ember, hogyha a világban valamiért meg is dicsérik vagy ügyesnek tartják, a templomban a lelkipásztor ajkáról ugyanazért talán intő szót hall, mert cselekedete vagy élete teljesen ellentétes Isten akaratával.

A lelkipásztorkodás tehát a nyáj felelősségteljes vezetését jelenti a Szentírás tanítása szerint (1 Thessz 5,14-22), és nem azt, hogy a világ befolyása alá kerüljön a lelkipásztor, vagy a gyülekezet kénye-kedve ill. belátása szerint irányítgassa a lelkipásztort. Ez utóbbi miatt alakulhatnak konfliktusok a lelkipásztor és a gyülekezet „hangadó” tagjai között (1 Kor 3,3; Gal 5,15; Tit 1,10), amikor azok akarják megszabni a „helyes“ irányt. Egyházlátogatásaim során azt vettem észre, hogy egyre inkább az ilyenféle világi trend van kialakulóban gyülekezeteinkben is: némely gyülekezetnek két-három hangadója van, akik diktálni szeretnének és hangadásban felülkerekedni úgy, hogy akaratukat átvegye a többség. Azt gondolják, hogy az egyházban úgy működik az élet, mint a demokráciában, ahol a nép maga szabja meg az útirányt. A demokráciát talán emiatt is szeretik sokan, mert ott „úr“ lehet akárki az ordításban, és a legnagyobb szamár is okosnak érzi magát. Csakhogy az egyházban nem mi, hanem Isten szabja meg az utat, különben eltévedünk, vagy gonosz utakra térünk. Ezért állít Jézus szolgálatba lelkipásztorokat azzal a mondattal: „legeltesd (őrizd) az én juhaimat“ (Jn 21,15-17). Vagyis a lelkipásztor az Isten útjára vezet és a hűség felett őrködik, de nem biztos, hogy ezt mindenki így is akarja és szereti. Mert valaki talán úgy fogja fel a lelkipásztor szolgálatát, mintha uralkodna a gyülekezeten, amikor szigorú és ugyanazt mondja mindig kitartóan, mivel következetesen ragaszkodik a Biblia tanításához és elveihez. Ha valaki próbál netán kibújni a Szentírás követelményei alól és a lelkipásztor erre rámutat, netán megnevezi konkrétan a bűnt és engedetlenséget, az bizony ellenszenvet válthat ki. Emiatt nehéz a lelkipásztori szolgálat, mert az folyton-folyvást éber odafigyeléssel jár és az emberi természet nehézségeivel kell megbirkóznia, ami sok gyötrelmet és fáradtságot hoz magával. A keresztyén szeretetet, hűséget és békét egyáltalán nem egyszerű fenntartani egy-egy gyülekezetben, mégha ez valakinek magától értetődőnek vagy természetesnek tűnik is. Pál apostol ezért szól az elöljárók érdekében, hogy a szolgálatuk meg legyen becsülve és a kölcsönös tiszteleten alapuljon, nem feledve megbízatásuk és felelősségük súlyát. Ezt hangsúlyozza a Zsidókhoz címzett levél írója is e szavakkal: “Bízzatok vezetőitekben és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak rátok úgy, mint akik erről számot is fognak adni. Hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra” (Zsid 13,17). 

Megesik, hogy a lelkész az emlékezésit meg szokta írni. Ha egy lelkipásztor nyugdíjas éveiben netán egy saját könyv megírásához szánja el magát, amelyben összegzi szolgálatát és élményeit az adott gyülekezettel kapcsolatban, vajon milyen képet fest le róla és annak tagjairól? Gondolkozzunk el ezen, hogy milyennek írna le téged azok után, hogy hosszú évekig, évtizedekig figyelte életedet és viselkedésedet…?

A lelkipásztor is kritizálható, mert nem egy tökéletes lény és olykor ő is megfeledkezhet arról, hogy már nem szolgál, hanem uralkodik. A szolgálat és uralkodás között ugyanis nagyon vékony a határ. Nem minden lelkipásztor egyforma, és érezhető, látható az ő szolgálati minősége és lelkülete. De ha a lelkipásztor nem is csinálna mást, csak azt, hogy az ige szolgálatát végzi, már ez is magában egy olyan segítség, ami által azon munkálkodik, hogy a nyáj számára biztosítsa az Istentől való „áldást“, ami nélkül az élet értelmetlen (Zsoltár 23). Isten az igehirdetés által akarja eljuttatni jóságát és éltető táplálékát a mindig éhes lelkekhez. Ezért a nyájnak hálásnak kell lenni! Viszont a gyülekezet nem kapja automatikusan az áldást, ha élete és magatartása hálátlan. Isten ugyanis csak oda küld áldást, ahol szeretet van (Zsoltár 133,1.3). Nem mindegy tehát, hogyan viszonyul a szeretet tekintetében a gyülekezet a lelkipásztorához. Saját magát bünteti és fosztja meg az áldástól az a gyülekezet, amely az értük munkálkodó lelkipásztor felé akar kerekedni valamilyen módon. A presbiterek, mint további elöljárók nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a lelkipásztor munkája meg legyen becsülve, és ne legyen hátráltatva vagy megkeserítve olyan hiábavaló dolgokkal, amelyek nem biblikusak, vagy amik mögött önző, ill. hiú érdekek húzódnak meg. Ezeket a negatív dolgokat csak akkor tudja időben észrevenni a presbiter is, ha az Isten szavát rendszeresen tanulmányozza, mert a Biblia tanításának segítségével tudom kiszúrni, kontrollálni, mi az, ami Istennek tetsző és mi nem, akár mások vagy saját életemben. A helyes bibliatanulmányozás és Isten szavának való engedelmesség aztán szeretetre és a lelkipásztorral együtt való szolgálatra vezet. A Biblia olvasása nélkülözhetetlen eleme a presbiter életének és e nélkül lehetetlen a presbiteri szolgálatot komolyan minősíteni és a gyülekezet lelki dolgaiba eleve bekapcsolódni. Finoman szólva, elszomorító, hogy a presbiterek nagy része nem él a mindennapi bibliaolvasással, és ez meg is látszik gondolkodásukon, hozzáállásukon és a presbiteri szolgálatuk minőségén. A másik oldalon viszont azok a presbiterek, akik élnek az ige mindennapi táplálkozásával, a bibliaismeretüket ne arra használják, hogy a „papnál is okosabbak legyenek“ és mindenáron szerepeljenek, vagy az igékkel kardoskodva és támadva átültessem leplező érdekemet és önző akaratomat a lelkipásztorral vagy a gyülekezettel szemben. Pál apostol azt akarja lelkünkre kötni, hogy az egymásiránti tisztelet határozza meg a lelkipásztor, presbiterek és a gyülekezet szolgálatát a békesség kötelékében. 

Befejezésül, engedtessék meg, hogy büszkén elmondjam, én magam is sárospataki diák voltam, így hát minősíteni tudom az ottani oktatást. Ezért büszkén, de minden elfogultság nélkül és ajánló szeretettel mondhatom, hogy az ottani oktatók minőségi tanítással és gazdag üzenettel szolgálnak. Nyugodtan rábízhatjátok magatokat vezetésükre a mai továbbképző alkalmon, és ha nemcsak jegyzeteltek, de meg is szívlelitek az elhangzottakat, abból áldás származik úgy nektek, mint azon gyülekezetek számára, ahol szolgálni fogtok és vigyáztok a nyájra úgy, hogy a megtérés, béke és szeretet útján vezettesen és tápláltasson az ige hamisítatlan tanításával. Ha mindez megvan, akkor a gyülekezetben boldog harmónia lesz jelen és Isten gyönyörködik bennünk.

Elhangzott 2013. március 3-án, Szürnyegen, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia népfőiskolai képzésén