Szeresse-e a gyülekezet a lelkipásztorát?

AddThis Social Bookmark Button

Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket. Éljetek egymással békességben. Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez. Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt. Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. /1Thessz 5, 12-22/

Magának a lelkésznek nagyon furcsa felolvasni ezeket a fent említett sorokat a nyilvánosság előtt, mert úgy hatnak, mintha saját magának csinálna reklámot, vagy manipulálni akarná a hallgatóságot. Vajon e szavakkal saját és szolgatársai önző érdekét keresné Pál apostol, hogy kikényszerítse a thesszalonikai gyülekezettől az irántuk való kötelező szimpátiát? 

A mondat többes számban nevezi meg azokat, akik a gyülekezetben elöljárók és ez alatt ma nemcsak a lelkészt, de a presbitereket is érthetjük. Viszont a lelkészt, a mi református egyházunkban, úgy ismerjük, mint aki elöljáró a presbiterek közt is és vezetője a gyülekezetnek. Pásztor az egész nyáj felett. A bibliai időkben a pásztor mindig a nyáj előtt haladt azért, hogy a nyáj lássa a helyes útirányt és kövesse (23. Zsoltár). Ez nagy felelősség, mert pásztorkodásáról és elöljáró tevékenységéről bizony szigorú számadást kell adnia Isten előtt (1 Kor 3,6-15; Zsid 13,17; Jak 3,1).  

A pásztorkodás és a gyülekezet élén járó felelősség magában hordozza annak legkellemetlenebb dolgaival való foglalatosságot is, és emiatt a lelkipásztor ajkáról sokszor intő szó hangzik el. De vajon mint nyáj, azért szeressük a lelkészt, hogy int és kritizál minket? Ezért még tartsuk is el? Valakit az intő szavak zavarhatnak, mert a gyülekezetbe megnyugodni és elcsendesedni megy. De nem szabad elfelejteni, hogy a gyülekezet és a templom nemcsak a béke, hanem a tükörbe nézés helye is! Örömmel hallom mint lelkész e téren azt az érett hitre jellemző véleményt, hogy igaz, a világ és annak hétköznapi élete tele van képmutatással és hazugsággal, de milyen jó és áldást jelentő dolog az, hogy van egy hely, a templom, a gyülekezet, ahol kimondja a lelkész a kellemetlen, de bibliai valóságot a mi aktuális életünkről. Ez megnyugtatóan kell, hogy hasson, mert amikor intve önvizsgálatra késztet minket, azzal védve vagyunk az öncsalástól és hitbeli eltévelyedéstől. Az intő szó mindig a bűn és világi hazugság ellen irányul, amely az igazságot rólunk elferdíti és hízelgően jó képet akar festeni rólunk, mégha ez nem is igaz. Tegyük a kezünket a szívünkre és őszintén valljuk be, hogy a világi, mindennapi életben és civil szférában sok hamis dicséret, vagy számító hízelgés hangzik el irányunkban, s ezek talán jólesnek a mi hiú érzéseinknek, de az Úr előtt utálatosak, mert az embert bűnben és öncsalásban tartják (2 Thessz 2, 9-11; Kol 3, 9-10; Jakab 3, 13-18; 1 Ján 1,5-10)! Így aztán abban a kellemetlen helyzetben találhatja magát az ember, hogyha a világban valamiért meg is dicsérik vagy ügyesnek tartják, a templomban a lelkipásztor ajkáról ugyanazért talán intő szót hall, mert cselekedete vagy élete teljesen ellentétes Isten akaratával.

A lelkipásztorkodás tehát a nyáj felelősségteljes vezetését jelenti a Szentírás tanítása szerint (1 Thessz 5,14-22), és nem azt, hogy a világ befolyása alá kerüljön a lelkipásztor, vagy a gyülekezet kénye-kedve ill. belátása szerint irányítgassa a lelkipásztort. Ez utóbbi miatt alakulhatnak konfliktusok a lelkipásztor és a gyülekezet „hangadó” tagjai között (1 Kor 3,3; Gal 5,15; Tit 1,10), amikor azok akarják megszabni a „helyes“ irányt. Egyházlátogatásaim során azt vettem észre, hogy egyre inkább az ilyenféle világi trend van kialakulóban gyülekezeteinkben is: némely gyülekezetnek két-három hangadója van, akik diktálni szeretnének és hangadásban felülkerekedni úgy, hogy akaratukat átvegye a többség. Azt gondolják, hogy az egyházban úgy működik az élet, mint a demokráciában, ahol a nép maga szabja meg az útirányt. A demokráciát talán emiatt is szeretik sokan, mert ott „úr“ lehet akárki az ordításban, és a legnagyobb szamár is okosnak érzi magát. Csakhogy az egyházban nem mi, hanem Isten szabja meg az utat, különben eltévedünk, vagy gonosz utakra térünk. Ezért állít Jézus szolgálatba lelkipásztorokat azzal a mondattal: „legeltesd (őrizd) az én juhaimat“ (Jn 21,15-17). Vagyis a lelkipásztor az Isten útjára vezet és a hűség felett őrködik, de nem biztos, hogy ezt mindenki így is akarja és szereti. Mert valaki talán úgy fogja fel a lelkipásztor szolgálatát, mintha uralkodna a gyülekezeten, amikor szigorú és ugyanazt mondja mindig kitartóan, mivel következetesen ragaszkodik a Biblia tanításához és elveihez. Ha valaki próbál netán kibújni a Szentírás követelményei alól és a lelkipásztor erre rámutat, netán megnevezi konkrétan a bűnt és engedetlenséget, az bizony ellenszenvet válthat ki. Emiatt nehéz a lelkipásztori szolgálat, mert az folyton-folyvást éber odafigyeléssel jár és az emberi természet nehézségeivel kell megbirkóznia, ami sok gyötrelmet és fáradtságot hoz magával. A keresztyén szeretetet, hűséget és békét egyáltalán nem egyszerű fenntartani egy-egy gyülekezetben, mégha ez valakinek magától értetődőnek vagy természetesnek tűnik is. Pál apostol ezért szól az elöljárók érdekében, hogy a szolgálatuk meg legyen becsülve és a kölcsönös tiszteleten alapuljon, nem feledve megbízatásuk és felelősségük súlyát. Ezt hangsúlyozza a Zsidókhoz címzett levél írója is e szavakkal: “Bízzatok vezetőitekben és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak rátok úgy, mint akik erről számot is fognak adni. Hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra” (Zsid 13,17). 

Megesik, hogy a lelkész az emlékezésit meg szokta írni. Ha egy lelkipásztor nyugdíjas éveiben netán egy saját könyv megírásához szánja el magát, amelyben összegzi szolgálatát és élményeit az adott gyülekezettel kapcsolatban, vajon milyen képet fest le róla és annak tagjairól? Gondolkozzunk el ezen, hogy milyennek írna le téged azok után, hogy hosszú évekig, évtizedekig figyelte életedet és viselkedésedet…?

A lelkipásztor is kritizálható, mert nem egy tökéletes lény és olykor ő is megfeledkezhet arról, hogy már nem szolgál, hanem uralkodik. A szolgálat és uralkodás között ugyanis nagyon vékony a határ. Nem minden lelkipásztor egyforma, és érezhető, látható az ő szolgálati minősége és lelkülete. De ha a lelkipásztor nem is csinálna mást, csak azt, hogy az ige szolgálatát végzi, már ez is magában egy olyan segítség, ami által azon munkálkodik, hogy a nyáj számára biztosítsa az Istentől való „áldást“, ami nélkül az élet értelmetlen (Zsoltár 23). Isten az igehirdetés által akarja eljuttatni jóságát és éltető táplálékát a mindig éhes lelkekhez. Ezért a nyájnak hálásnak kell lenni! Viszont a gyülekezet nem kapja automatikusan az áldást, ha élete és magatartása hálátlan. Isten ugyanis csak oda küld áldást, ahol szeretet van (Zsoltár 133,1.3). Nem mindegy tehát, hogyan viszonyul a szeretet tekintetében a gyülekezet a lelkipásztorához. Saját magát bünteti és fosztja meg az áldástól az a gyülekezet, amely az értük munkálkodó lelkipásztor felé akar kerekedni valamilyen módon. A presbiterek, mint további elöljárók nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a lelkipásztor munkája meg legyen becsülve, és ne legyen hátráltatva vagy megkeserítve olyan hiábavaló dolgokkal, amelyek nem biblikusak, vagy amik mögött önző, ill. hiú érdekek húzódnak meg. Ezeket a negatív dolgokat csak akkor tudja időben észrevenni a presbiter is, ha az Isten szavát rendszeresen tanulmányozza, mert a Biblia tanításának segítségével tudom kiszúrni, kontrollálni, mi az, ami Istennek tetsző és mi nem, akár mások vagy saját életemben. A helyes bibliatanulmányozás és Isten szavának való engedelmesség aztán szeretetre és a lelkipásztorral együtt való szolgálatra vezet. A Biblia olvasása nélkülözhetetlen eleme a presbiter életének és e nélkül lehetetlen a presbiteri szolgálatot komolyan minősíteni és a gyülekezet lelki dolgaiba eleve bekapcsolódni. Finoman szólva, elszomorító, hogy a presbiterek nagy része nem él a mindennapi bibliaolvasással, és ez meg is látszik gondolkodásukon, hozzáállásukon és a presbiteri szolgálatuk minőségén. A másik oldalon viszont azok a presbiterek, akik élnek az ige mindennapi táplálkozásával, a bibliaismeretüket ne arra használják, hogy a „papnál is okosabbak legyenek“ és mindenáron szerepeljenek, vagy az igékkel kardoskodva és támadva átültessem leplező érdekemet és önző akaratomat a lelkipásztorral vagy a gyülekezettel szemben. Pál apostol azt akarja lelkünkre kötni, hogy az egymásiránti tisztelet határozza meg a lelkipásztor, presbiterek és a gyülekezet szolgálatát a békesség kötelékében. 

Befejezésül, engedtessék meg, hogy büszkén elmondjam, én magam is sárospataki diák voltam, így hát minősíteni tudom az ottani oktatást. Ezért büszkén, de minden elfogultság nélkül és ajánló szeretettel mondhatom, hogy az ottani oktatók minőségi tanítással és gazdag üzenettel szolgálnak. Nyugodtan rábízhatjátok magatokat vezetésükre a mai továbbképző alkalmon, és ha nemcsak jegyzeteltek, de meg is szívlelitek az elhangzottakat, abból áldás származik úgy nektek, mint azon gyülekezetek számára, ahol szolgálni fogtok és vigyáztok a nyájra úgy, hogy a megtérés, béke és szeretet útján vezettesen és tápláltasson az ige hamisítatlan tanításával. Ha mindez megvan, akkor a gyülekezetben boldog harmónia lesz jelen és Isten gyönyörködik bennünk.

Elhangzott 2013. március 3-án, Szürnyegen, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia népfőiskolai képzésén

A tagadó Péter

AddThis Social Bookmark Button

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: ,,Ez is vele volt”. Ő azonban letagadta, ezt mondva: ,,Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: ,,Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való”. Péter azonban ismét tagadta: ,,Ember, nem tudom, mit beszélsz”. Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig Visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: ,,Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem”. Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. /Lk 22, 54-62/

Keresztyén Testvéreim!
,,Nem ismerem Őt!” - mondja Péter a főpap udvarán. Távolról követte Jézust nehéz szívvel. Szomorú tekintettel nézte végig, ahogyan beviszik a Mestert a főpap házába. Nem tud tétlen maradni, nem tud közömbösen viselkedni, nem tudja az Urat ,,elengedni”, ragaszkodik Hozzá, vállalva a kockázatot, hogy felismerhetik, követi Őt. Ő egyedül a tanítványok közül.
A Gecsemáné kertben történtek mély nyomot hagytak a lelkében. Jézus védelmére kel, kardot ránt, levágja a főpap szolgájának jobb fülét, gondolván, hogy ezzel helyesen cselekszik. Jézus pedig elítéli tettét. Ő nem a harcot, a véres küzdelmet képviseli, nem fegyver által akar győzedelmeskedni, tanítványai se gondolkodjanak másként. Virágvasárnapi bevonulásakor sem látjuk harci díszben, hanem alázatos módon egy kölcsönkapott szamáron bevonulni Jeruzsálembe. Jézusnak nem a külső látványosság a fontos, nem az emberek lenyűgözése, nem a sikerorientáltság, hanem a megváltás. Keresztjében ismerhetjük meg igazán az isteni szeretet nagyságát, amely önmagánál jobban szereti a másikat, azaz bennünket.
Péter ebből a szeretetből sokat megértett és megtapasztalt. Mikor Jézustól sokan eltávolodtak és Ő megkérdezte a tizenkettőt, hogy ők is el akarnak-e menni, Péter volt az, aki így felelt: ,,Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” /Jn 6,68/. Ragaszkodott az Úrhoz, kötődött Hozzá, igényelte vezetését, tanításainak bölcsességét. Annyira kötődik az Úrhoz, hogy ő az egyetlen a tanítványok között, aki azt kéri Jézustól, hogy a tenger háborgó hullámain ő is járhasson. Bátran indult Jézus felé. Nem törődve azzal, hogy mit mondanak a hajóban levő tanítványtársai, nem törődve azzal, hogy ez emberileg lehetetlen.
A Gecsemáné kertben is ő az egyetlen, aki fegyvert fog Jézus védelmére. Amikor kicsivel később rámutatnak a főpap udvarán, mert felismerik őt, akkor viszont már csak ennyit tud mondani: ,,Nem ismerem Őt!” Ez az erős kőszikla fél, retteg és hazudik.
Követi Jézust, vágy a közelében lenni, kíváncsi sorsának alakulására, a főpap udvarának félhomályában jár-kel, és közben abban reménykedik, hátha nem ismeri fel senki. Felismerték! Péter pedig tagad. Így próbálja menteni saját életét. Nehogy arra a sorsra jusson, mint a Mester. Ki tudja mi játszódhatott le akkor ott a lelkében? Önmaga életének a védeni akarása, a tagadás égető érzésével keveredve, - bár akkor még nem döbbent rá igazán, hogy mit is tett. Talán a vágy is ott volt a szívében, vágy az igazi szabadság után, amely kilendítené őt önmagából, és akkor tudná a másik életét is sokra tartani, akkor tudna önmagán kívül másokra is figyelni, legfőképpen az Úrra.
Péter itt nem akarta azt az utat járni, amit Jézus választott önmagának. Mert Jézus egész élete, halála, feltámadása a másokat menteni akaró életről szól. Otthagyta a mennyei dicsőséget, hogy emberi formát öltsön magára és meghaljon értünk bűnösökért. Vállalta a szenvedést, a halált Ő az ártatlan. Ez a cselekedet pedig arra mutat, hogy Ő jobban szeretett bennünket önmagánál. Ez a szeretet van ott a szívében a végsőkig, hisz még a kereszten is imádkozik keresztrefeszítőiért, ellenségeiért.
Egy kis idő múlva valaki más látta meg Pétert: ,,Te is közülük való vagy!” Erre Péter ismét tagad, s ezt mondja: ,,Nem vagyok!” Nem sokkal ezután megint rászólt valaki: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való”. Péter ekkor harmadszor is megtagadja az Urat: ,,Ember, nem tudom mit beszélsz”. Még be sem fejezte mondanivalóját, amikor megszólalt a kakas. Ekkor elhallgatott. Ebben a pillanatban kivezették az Urat az udvarra és miközben Jézus elhaladóban volt, hátranézett és tekintete találkozott Péterével. Az emlékek, az Úrral átélt csodák újraéledtek, elfeledett szavak felidéződtek Péterben, s kezdtek megtöltődni újra élettel, tisztán kivehető értelemmel, örökérvényű üzenettel.
Ebben a néma csendben eszébe jutottak a szavak, amelyeket az Úrtól hallott: ,,Ma mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem”, - amelyet olyan könnyen vett és hamar el is felejtett. Pár órával ezelőtt ezt nem akarta hinni az Úrnak, s most minden úgy történt, ahogyan azt a Mester előre megmondta.
Mélyen megrendült a lelkében, csalódott önmagában. Az ő szándékai teljesen másak voltak. Neki az volt a terve, hogy az Úrral együtt vállalja még a halált is. Most pedig megtagadta Őt. Mintha mindent, amit ezek alatt az évek alatt átélt az Úrral azt is megtagadta volna. Felrémlenek emlékeiben az Úrral együtt megtett utak, a Tőle elhangzó szavak, tanítások, a gyógyítások áldásos ereje, az emberek, akik engedtek a hívogatásnak, a szívek amelyek megnyíltak, a megtapasztalt örömteli pillanatok, most ő mindezekről megfeledkezett. Hát ennyire nem bízhat az ember önmagában?! Az Urat még a halálba is követő szándéka egy pillanat alatt tagadássá változott. Talán most értette meg igazán Jézusnak a követéséről szóló szavait: ,,Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti. aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” /Lk 9, 23-24/. Valóban csak így lehet követni az Urat, mert aki nem ezt teszi az elmarad mellőle. Ő is csak menteni akarta az életét, és akkor ott, a tagadás, a hazugság ingoványában elvesztette. Megtagadta azt, aki az igazi életet jelenti: Jézust. Mennyire tudta Jézus, hogy milyen ember ő. Az Úr visszanéz rá, de ezzel a tekintettel nem elítélni akarja Pétert, nem a porba sújtani, hanem meg akar neki bocsátani. Ezzel azt üzeni: feltétel nélkül bízhatsz bennem Péter, bennem jobban, mint saját magadban.
Ennyire jól ismer bennünket is a mi Urunk. Ismer és szeret. Nem hagy el bennünket, nem válik közömbössé velünk szemben, nem megy el mellettünk érdektelenül, mint ahogyan a tagadó Péter mellett sem ment el, és nem hagyta magára kudarcával, hanem visszatekintett rá. Tekintetéből pedig áradt a megbocsátó szeretet.
Ez a szeretet hordoz bennünket egész életünkön át. Ez a szeretet ismertet meg minket önmagunkkal, ez a szeretet űzi ki a gonoszt a szíveinkből, ez a szeretet ad hitet hitetlenségünk helyett, veszi el félelmeinket és ad bátorságot az Úr követéséhez, és egy egészen új élettel akar megajándékozni bennünket. Mivel válaszolunk mi az Úr szeretetére? Erre a meg nem érdemelt, de mégis nekünk szóló végtelen szeretetre? Ne legyünk tagadók, kishitűek, reményvesztettek.
Az élet nagy forgataga felett Jézus az Úr. Lehet hogy sokan elfordulnak tőlünk, de Ő mindig ránk tekint, nem feledkezik meg rólunk, nem téveszt szem elől bennünket, szüntelenül figyel minket. Figyel és szól hozzánk. Mindez nem a mi érdemünk, hanem az Ő ajándéka. Tudunk-e mi gyermeki bizalommal tekinteni az Úrra? Engedjük-e, hogy az Úr átformáljon bennünket, megszólítson minket, megérintse sokszor csüggedő lelkünket? Figyeljünk csendben az Úrra! Önmagunkat megüresítve engedjük, hogy az Úr gazdagítson és áldó szeretetével betöltse életünket.
Adjon nekünk az Úr erős hitet, hogy elhiggyük van kiút kilátástalanságainkból, felemelkedés elesettségeinkből, szabadulás megkötözöttségeinkből, bűneink terhétől - Vele. Fogadjuk el az Úr nekünk szóló, számunkra felkínált szeretetét életünk minden napján! Ámen.
Köszönjük Urunk szeretetedet, amellyel tanítasz bennünket, vezeted életünket. Hálát adunk Neked áldásaidért, amelyeket naponként közölsz velünk. Bocsásd meg Urunk gyengeségeinket, kishitűségünket, és kérünk emelj fel bennünket elesettségeinkből. Add, hogy meghalljuk a Te szavad, amelyből hívogatásod, útmutatásod hangzik felénk. Segíts, hogy megértsük nem akarod hogy elvesszünk, hanem hogy megtérjünk. Add, hogy meglássuk Jézus Krisztusban életünk megmentőjét, Aki azért halt meg a kereszten és azért támadott fel, hogy nekünk örök életünk legyen. Az Ő nevében kérünk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.

 

 

 

Virágvasárnap

AddThis Social Bookmark Button

Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: "Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!" Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva: "Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve." Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla. /Jn 12,12-16/

Keresztyén Testvéreim, Virágvasárnapi Gyülekezet!
Az emberi élet tulajdonképpen nem más, mint egy folytonos várakozás. Közülünk mindenkinek az életére igaz lehet, hogy most is, ezekben a percekben, ebben a pillanatban, itt a templompadban is vár valamire. Mi emberek nem tudjuk megállapítani a másik vágyát, várakozásának célját, ezt mindenki bensőjében érzi. Vannak, akik gyógyulást várnak betegségükben, elromlott emberi kapcsolataik megújulásában reménykednek, esetleg vígasztalást, vagy enyhülést várnak gyászukban. Ám úgy is van, hogy csak egyszerű hétköznapi dolgokra várunk. Várják sokan gyermekük, unokájuk jó előmenetelét az iskolában, előléptetésüket, vagy munkavégzésük megbecsülését a munkahelyen.
A János evangélista a 38 éve beteg meggyógyításának történetében a Betesda tavának vizével kapcsolatban szépen foglalja össze az emberi várakozást, amikor leírja: Jeruzsálemben a Juhkapunál van egy tó, a melyet héberül Bethesdának neveznek. Öt tornáca van. Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, sorvadásosak nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását. Az ige ezen a helyen tulajdonképpen azt mondja el, hogy akik életének valamilyen egészségügyi hiánya volt, azok ott Jeruzsálemben a Betesda tavánál várakoztak, várták a víz megmozdulását. Ezek a varakozó emberek pedig mi vagyunk Testvéreim! Mindannyiunk életének van valami fogyatékossága, olyan betöltetlen hiánya, amelynek meggyógyulására várunk.
Mai igénk is egy várakozást jelenít meg. Jól ismert igeszakaszunkban arról olvastunk, hogyan várták és hogyan érkezett meg Jézus Virágvasárnap napján Jeruzsálembe. Várakozás és érkezés. Váradalom és beteljesedés. Erre a kettősségre figyelmeztet bennünket igénk, Testvéreim. Arra, hogy az első virágvasárnapon különbség van az emberek várakozása és a megvalósuló jeruzsálemi bevonulás között. Úgy is mondhatnánk, hogy szakaszunk egy elhibázott várakozásról ad hírt a mi számunkra. Ennek az elhibázott várakozásnak pedig megvannak az üzenetei számunkra, mai igehallgatók számára is. Most tehát igénk alapján először arra figyelünk, hogyan várták Krisztust az első virágvasárnapon Jeruzsálemben, majd pedig azt is meglátjuk, hogy ehhez a várakozáshoz képest hogyan érkezett meg az Úr Jézus. Ebben a kettősségben rajzolódik ki számunkra igénk mai üzenete.
A várakozás
Először tehát a Krisztust várók várakozására figyelünk. Látszólag minden a legnagyobb rendben történik. Jézust hatalmas sokaság éljenzi, áldottnak, az Úr nevében érkezőnek mondják, királyként tisztelik. Első látásra azt gondolhatnánk, íme ez a szép nap Krisztus földi létének csúcsa. Emberileg ugyanis valóban nagyon sokan erre vágynak. Arra, hogy egyre feljebb kerüljenek a társadalmi ranglétrán, hogy egyre többen szeressék és kedveljék őket, vagy legalábbis ismerjék el hozzáértésüket, rátermettségüket. Krisztus tehát mindezt -idézőjelben- „eléri”. Jövetelének tömegeket mozgósító ereje van. Azt olvassuk, hogy amikor meghallották, hogy Jeruzsálembe érkezik, az ünnepre útban lévő hatalmas sokaság kivonult a fogadására. De kik is voltak ők, kikből állt ez az embertömeg valójában?
Jeruzsálemben és környékén a három nagy ünnepen (húsvétkor, pünkösdkor és a lombsátrak ünnepén) nagyon sokan tartózkodtak. A város és vidéke tele volt a világ különböző részein élő zsidókkal, akik fontosnak tartották azt, hogy évenként legalább egyszer és leginkább a páskaünnepen, a zsidó húsvét idején megjelenjenek a szent városban. Javarészt ünnepi zarándokok voltak hát, akik kimentek Jézus elé, hogy üdvözöljék, ünnepeljék és Jeruzsálembe vigyék Őt. Közülük sokan már a bethániai eseményekről is értesültek. Ott voltak, vagy tudomást szerezhettek róla, hogy Krisztus feltámasztotta Lázárt és ez a mély, emberileg megmagyarázhatatlan titok futótűzként terjedve különösen sokakat vezetett az Jeruzsálembe vivő út mentére virágvasárnapon.
Ma már nehezen tudjuk elképzelni ennek a messiási bevonulásnak forró hangulatát, amelyben népies elképzelések és vallásos gondolatok egyaránt kavarogtak. A tömegben voltak, akiket csak a szenzációkeresés vonzott Jézushoz, sokan viszont úgy köszöntötték őt, mint köztiszteletben álló urat. A sokaság várakozását igen jól jellemzi az a tény, hogy sokan pálmaágakat fogva üdvözölték Krisztus. A többi evangélista csak zöld ágakról beszél, János azonban lejegyzi számunkra, hogy valójában pálmaágak voltak azok, amelyekkel fogadták Jézust, nyilván némelyek integettek vele, mások felsőruháikkal együtt az útra tették Krisztus elé. Testvéreim, a pálmaág szimbólum. Jézus korában ezzel szokták üdvözölni azt, akit különösképpen ünnepelnek. Általában a győzelmi ünnepnek és az ünnepelt király tiszteletét jelentette. Akkor virágvasárnapon azonban a zsidók számára mást is kifejezett a pálmaág. A pálma ugyanis már a régi idők óta Izráel függetlenségét jelképezte. Krisztus előtt mintegy másfél évszázaddal a zsidók függetlenségi harcot vívtak a szíriaiak ellen. A függetlenségi felbuzdulás idején saját pénzt is verettek, amelyen szintén helyet kapott a pálma. Ezért tartják hát a Jézust üdvözlők kezükben a pálmaágat! És ezzel lelepleződik várakozásuk is!
A zsidók ugyanis virágvasánapon Jézust mint földi királyt várták. Mint olyan valakit, aki kivívja majd számukra a Rómától való függetlenséget! Úgy látták, hogy Jézus, aki annyi csodát tett már, aki annyira erős és akinek olyan hatalma van, alkalmas erre! Ezért csalódtak hát nagypénteken, amikor Krisztust megostorozva és töviskoronával látták. Elképedtek, hogy az akinek annyi hatalma van, még a maga megmentésére sem cselekszik, nemhogy Izráel függetlenségét vívná ki! Sőt még azt is kijelenti, hogy az Ő országa nem ebből a világból való.
A virágvasárnapi tömeg képe tehát bennünket is megvizsgál és megkérdezi: Te kit látsz Jézusban? Te testvérem személyesen kinek mondod Őt? Mit vársz Tőle a közelgő ünnepen? Sokan ma is úgy vannak, mint a Krisztust éljenző tömeg. Hogy nem várnak Tőle mást, csak segítséget földi, evilági összefüggésekben. A zsidók függetlenséget vártak Tőle, mi pedig gyakran csak evilági helyzetünk, életünk, karrierünk megoldását, a kritikus helyzetben előrejutást várunk. Azt, hogy Jézus megsegítsen, mert ez a feladata. És itt megrekedünk. Aztán ha megpróbáltatik életünk, ha nehéz idők jönnek és nem érezzük azonnal már egy imádság után Krisztus segítségét, akkor már hitetlenkedünk gyakran. Virágvasánap tehát arra figyelmeztet az ige: vigyázzunk, Krisztus nehogy kikerüljön ünnepünk középpontjából, nehogy csak ünnepi dísz, tartozék, virág legyen a mi számunkra! Mert ha így lesz, akkor a mi várakozásunk is félreértett, vagy elhibázott lesz! Krisztus jóval többet és nagyobbat készített el számunkra, mint az evilági boldogulás. Engedelmesen, alázattal kérhetjük is és kell is kérnünk -el ne maradjon ez- áldását életünkben. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy ebben a földi mulandóságban nincsen maradandó városunk és Krisztus az örök életet, az üdvösséget adja és készítette el számunkra az Ő keresztáldozatával és feltámadásával!
A megérkezés
Igénkben pedig az is látjuk, hogy hogyan válaszol Krisztus ezekre a félreértett, elhibázott váradalmakra. Látjuk, hogyan érkezik meg az őt földi királyként éltetők közé. Szamárcsikó hátán. Máté evangélista virágvasárnapi tudósításában vissza is ad valamit a tömeg csodálkozó döbbenetéből, amikor leírja, hogy a felbolyduló Jeruzsálemben Jézusról szólva megdöbbenve kérdezgették: Ki ez? Kicsoda ez? Milyen király ez, aki szamárháton érkezik? Természetesen ennek a momentumnak is jelképes jelentése van. A szamár ugyanis az egész ókori keleten igen nagy becsben tartott állat volt. Hozzátartozott a tehetős emberek jószágállományához. Sokoldalúan hasznosítható volta alkalmassá tette teher-, vagy személyszállítás céljára is. Jézussall kapcsolatosan azonban mindezeken túlmenő jelentősége volt a szamárcsikónak. Igénk idézi a Zakariás 9,9 próféciáját, mely szerint a szabadító király szamárháton fog érkezni. Ez tehát az alázat és békeszándék kifejezője. A régi Keleten az uralkodók, ha harcba indultak lóra, ha békés szándékkal közeledtek, szamárra ültek. Ez a szimbólum így azt jelenti, hogy Jézus a Messiás, a béke királya, szelíd és alázatos, Ő a prófécia beteljesítője (Zak 9:9). A tömeg éljenző, földi királyt és saját dicsőséget kívánó várakozása tehát téves, elhibázott. Jézus nem olyan Úr, mint amilyet ők várnak. Ő nem akar a világ kényszerű fegyveres Ura lenni, sokkal inkább a szívekben akar győzelmet aratni!
Jézus tehát nem olyan király, mint amilyen uralkodókat a zsidók már megszokhattak. Az ószövetségi népnek ugyanis szomorú emlékei voltak arról, hogy a királyaik önkénye mennyi jogtalanságot szült már. Dávid önző számításból halálba küldte Uriást, Akháb elvette a szegény Nábót szőlőjét, Salamon gazdagságának már saját korában csodájára jártak, Ezékiás is büszkén mutatta kincstárát a babiloni követeknek. Aki azonban most jön, az Úr és Király ugyan, mégsem ilyen! Ő a szegények királya! Alázatos és szegény maga is! Istálóban született, működése idején az élet árnyoldalán lévőket, a gyengéket, a betegeket, a társadalom kiközösítettjeit és fogyatékkal bajlódóit gyűjtötte össze! És ilyen szegényes ez a bevonulás is! És mindez azért van Testvérem, hogy Te, aki most talán éppen nyomorúságban vagy, aki most talán éppen szomorú életkérdésekkel küzdesz, aki talán gyászolsz, vagy másmilyen módon érzed magad elesettnek, a magadénak érezd ezt a Királyt! Az igazságos Urat, a szegények Királyát, azt a Királyt, aki a békesség engedelmes Fejedelme!
Azzal indult útjára mai üzenetünk, hogy egy elhibázott, félreértett vágyakozásra hívja fel a figyelmünket mai igénk. Mi magunk is tudjuk, hogy milyen az, amikor várakozásunk eredménytelen, amikor reményeink nem teljesülnek be. Jól tudjuk, hogy milyen az, amikor mást várunk az élettől, vagy éppen az embertárstól, mint amit kapunk tőle. Testvéreim, most ezen a virágvasárnapon rajtunk a sor. Nem maradhatunk közömbösen állásfoglalás nélkül Krisztust illetően. Megtanultuk-e már Jézustól, hogy Ő szelíd és alázatos szívű Megváltó, bűnből szabadító Úr? Vagy még mindig csak kicsinyes és sokszor felesleges aggodalmaink kapcsán kérjük Őt? Krisztus nem ezt akarja! Ő nem dísz, nem hangulat akar lenni, hanem az életed Ura, a szíved Királya! Éppen úgy, ahogyan egy régi szép énekünk fogalmazza: Nem hintek hát feléd virágot, a szívemet hozom Neked! Ámen.

 

 

 

Engedjétek hozzám …. és ne tiltsátok

AddThis Social Bookmark Button

Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket. /Mk 10,13-16/

 Ebben a történetben úgy láthatjuk Jézust, mint olyan embert, aki kér. Ez különösen fontos abban a helyzetben, amelyben az evangélium 10. fejezete ábrázolja őt. Sokan jártak hozzá, különböző kérésekkel. Voltak, akik egy-egy törvény magyarázatát várták tőle, mások pedig egy konkrét élethelyzetet, problémát hoztak elé, megoldást, tanácsot kérve. Sok szabály, törvény és rendelet hangzott el a szájából, és ezért olyan különleges azt látnunk, hogy itt egy kérésnek is helye van.
 Mi történik itt? Jézus meglátja, hogy nem messze néhány ember áll, gyermekük kezét szorongatva, és a tanítványok meg akarják akadályozni Jézushoz jutásukat. Látták ugyanis, hogy a gyermekek szüleiben egyfajta babonás félelem van. Úgy gondolták, ha megérintik a szent embert, akkor a gyermekeket nem éri több betegség. Jézus érti, bár nem helyesli babonás félelmüket.
Ha a mai világra tekintünk, ma is hasonló dolgokat látunk. Keresztelő előtt, de olykor még utána is, szokás a „piros madzagot“ a gyermek csuklójára kötni, nem beszélve a szenes vízről és egyéb babonaságokról. Megtörtént, hogy én magam vettem le egy gyermek kezéről a piros zsinórt, és „csodák csodája“, a gyermek nem lett beteg és nem lett nyugtalan. A pogányság ma is jelen van a világban, és ezt Jézus nem helyesli.
A szülők egyetlen „jó pontja“ ebben az ügyben az, hogy Jézushoz akarják vinni a gyermeküket, hogy megérintse őket. Nem tudom, éreztük-e már ezt egy keresztelő alkalmával, hogy a keresztvíz által Jézus megérinti a gyermeket. Felveszi a közösségébe, magáénak ismeri el.
Nem szabad azonban itt megállnunk. Az Ige nem ér itt véget. Sokszor ebben megnyugszik az ember – kötelességemet teljesítettem, Jézushoz engedtem gyermekemet a keresztség által.
Pedig az Ige tovább folytatódik: „... és ne tiltsátok el tőlem őket.“ Ezt már sokkal nehezebb megtartani, mert ebben már Jézus felelősségre szólítja fel a szülőket és tanítványokat.
Ma is sok szülő felé elhangzik a kérés: ne tiltsátok. A „nem tiltás“ nemcsak azt jelenti, hogy engedjük, hogy a gyermek beíratkozzon hittanórára. Sokkal több van emögött. Istennek tetsző élet, keresztyén életvitel.
Egyik kollégám mesélte, hogy egyszer annak szentelt egy órát, hogy megkérdezze a gyerekeket hittanórán, hogy mit csináltak vasárnap délelőtt. Megfogadta magában, hogy azon már megpróbál nem felháborodni, ha a szokásos kifogásokat hallja. De arra nem számított, hogy többen is azt fogják mondani, hogy az egyik tévésorozat miatt maradtak otthon: látták a reklámot, és megegyeztek, közösen, hogy nem mennek el az Úr házába.
Ezért a szülő feladata nemcsak nem tiltani, hanem vigyázni is – mert maga a világ is el akarja tiltani a gyermeket Krisztustól.
Mit jelent ez a felnőttek számára? Jézus ugyanis nemcsak a gyermekekről beszél, hanem odafordul a körülötte állókhoz, és figyelmezteti őket arra, hogy aki nem úgy fogadja be Isten országát mint egy kisgyermek, semmiképpen nem mehet be oda.
Nem azt várja el tőlünk, hogy legyünk felelőtlenek, vagy tudatlanok, mint egy kisgyermek. Nem azt várja el, hogy ne legyen saját akaratunk, és hogy teljesen feladjuk önmagunkat Őmiatta. Hanem azt várja, vagyis kéri, hogy ragaszkodjunk hozzá. Amikor egy kisgyermekes házban nagyobb vendégség van, előfordul, hogy a sok új arc között a gyermek megijed, és viharos gyorsasággal szülőjéhez fut, erősen kapaszkodik belé, és nem engedi el a világért sem.
Ezt várja el tőlünk Jézus: hogy ilyen erővel és bizalommal kapaszkodjunk bele az ő kegyelmébe. A sok idegen vallás, szekta, nézet és vélemény között nekünk is így kell Jézushoz igyekeznünk, és erősen kapaszkodni az ő kezébe. Nem baj, ha nem tudunk mindent róla, és nem baj, ha először nem jól látjuk őt. Az a fontos, hogy mindig igyekezzünk az ő közelségében maradni, és Ő megtanít a helyes látásra és értelmezésre. Ő megtanít mindenre, amire szükségünk van.
Mert Jézus kérése egyszerű. Ez az egyszerű Ige folytatódhatna sokféleképpen:
- engedjétek hozzám - mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
- Engedjétek hozzám – és hirdessétek minden népek között az Ő nagy dolgait
- Engedjétek hozzám – mert segítségetek az Úrtól van
- Engedjétek hozzám – és teremjetek jó gyümölcsöt...
Sokféleképpen folytatódhatna ez az Ige. Jézus azonban csak ennyit kér: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.
Boldogok lehetünk, ha ezt az egyszerű kérését életünk példájával teljesíteni tudjuk. Ámen.

 

 

 

Jairus

AddThis Social Bookmark Button

Amikor Jézus ismét átkelt a hajón a túlsó partra, nagy sokaság sereglett köré, de ő a tenger partján maradt.Ide jött hozzá az egyik zsinagógai elöljáró, név szerint Jairus, aki meglátva őt, lába elé borult, és esedezve kérte: "Kislányom halálán van, jöjj, tedd rá a kezed, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon." Jézus ekkor elindult vele. A nagy sokaság is követte őt, és tolongott körülötte. Egy asszony pedig, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett; amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek, eljött, és a sokaságban hátulról megérintette a ruháját, mert így gondolkodott: "Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok." És azonnal elapadt a vérzés forrása, és érezte testében, hogy kigyógyul a bajából. Jézus is azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: "Ki érintette meg a ruhámat?" Tanítványai így feleltek: "Látod, hogyan tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?" Jézus erre körülnézett, hogy láthassa azt az asszonyt, aki ezt tette. Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot. Ő pedig ezt mondta neki: "Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges." Még beszélt Jézus, amikor a zsinagógai elöljáró házától érkezők ezt mondták: "Leányod meghalt. Miért fárasztod még a Mestert?"Jézus is meghallotta, amit mondtak, és így szólt a zsinagógai elöljáróhoz: "Ne félj, csak higgy!" És senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének. Amikor megérkeztek a zsinagógai elöljáró házához, látva a zűrzavart, a hangosan sírókat és jajgatókat, bement, és így szólt hozzájuk: "Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik." Erre kinevették; de ő mindenkit kiküldve maga mellé vette a gyermek apját, anyját és a vele levőket, bement oda, ahol a gyermek feküdt. Majd megfogva a gyermek kezét, ezt mondta neki: "Talitha kúmi!" - ami azt jelenti: "Leányka, neked mondom, ébredj fel!" A leányka pedig azonnal felkelt és járkált, mert tizenkét éves volt már. Azok pedig azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól. Jézus azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; aztán szólt, hogy adjanak enni a leánykának. /Mk 5, 21-43/

Kedves Testvéreim!
Egyszer egy fáradt vándor bandukolt a sivatagban. A nap forrón tűzött. Elfogyott a vize, és tudta, ha hamarosan nem jut ivóvízhez, akkor kiszárad és meghal. Aztán megpillantott egy régi kutat. Kétségbeesetten kezdte pumpálni a kút fogantyúját, hogy vizet húzzon, de csak a por szállt a pumpálástól. Aztán észrevette, hogy a kúthoz egy üzenet van kötve. Az üzenet így szólt: Kedves idegen! Ez a pumpa már hetven éve működik. Kicseréltem a dugattyú tömítőgyűrűjét, ami még sokáig jó lesz, de a tömítőgyűrű kiszárad és vizet kell bele tölteni. A fehér kő alá temettem egy üveg vizet, jól bedugaszolva, védve a naptól. Elegendő víz van benne, hogy bevizezd a kútszivattyút, de ha iszol belőle, akkor nem lesz elég a víz. A víz egynegyedét öntsd bele a szivattyúba, és hagyd, hogy egy percig beszívja, hogy átnedvesedjen a tömítőgyűrű. Aztán a többi vizet közepes gyorsasággal öntsd bele, és pumpálj erősen. Lesz vized. Higgy benne! Ez a kút még sosem száradt ki. Amikor eleget ittál, töltsd meg az üveget, és tedd vissza, ahogy találtad, a következő vándor számára, aki erre jár.
Vajon nekünk lenne-e hitünk, hogy egy üveg vizet, ami a szomjunkat csillapítaná beleöntsük a kútba, pusztán mert abban hiszünk, hogy aki az üzenetet írta, igazat mond. Lenne-e hitünk utolsó esélyünket a szomjhalál megmenekülésétől beletölteni egy hetven éves kútba? Az üzenetíró azt írta, hogy ez a kút még sosem apadt ki. Hinnél-e neki?
A mai igerészünkben két olyan emberről hallottunk, akik igen szilárdan hittek. Akik ha rátalálnak erre a sivatagi kútra, minden bizonnyal hisznek az üzenet írójának, és beletöltik az összes vizüket, minden reményüket, utolsó csepp esélyüket is a kútba. Honnan tudhatjuk? Mert ezt tették a történetünkben is. Egyetlen kútfőbe vetik minden reményüket, esélyüket: JÉZUSBA.
Az egyik emberünk egy asszony. Egy asszony, aki már 12 éve él betegségben. Vérfolyásos. Valamilyen krónikus méhvérzésről lehetett szó. Hosszú ideig kitaszítottként kellett élnie népe körében. Nem járhatott gyülekezetbe. Ha megérintették, vagy akárcsak ruháját, bármely használati tárgyát megérintették az az ember is tisztátalannak számított. 12 év száműzetés úgy, hogy ott van az emberek között, de azok elhúzódnak tőle, nem látogatják, nem érintkeznek vele semmilyen módon. Ez az asszony hallva Jézusról, gyógyításairól, hatalmáról, azt gondolja ki magában, hogy megközelíti titokban, a tömegben, úgy hogy ne vegye észre Jézus (nyilván fél tőle, hogy ha odaáll elé, akkor Jézus is elhúzza kezét, mint a többiek, nehogy tisztátalan legyen), és ha sikerül csak egy kis szegélyét a ruhájának megérinteni, akkor meggyógyul. Akkor meg fogok gyógyulni! Micsoda képtelenségbe hisz ez az asszony! Egy gyógyító ruhadarabjában. Legtöbben akkor is, most is kinevetnék. Ő viszont egész hitét, minden maradék reményét felteszi az egyetlen kútfőre, bízik benne, hogyha hisz ebben a kútban, ha hisz Jézusban, akkor megszabadul szomjúságától, megszabadul betegségéből, és örök élet vizét, örök betegségből szabadulást vehet magához. Elhisszük már ugye, hogy ez az asszony, aki így hisz a betegsége elmúlásában, amit 12 éve hiába gyógyítottak mindenféle módszerrel, az hitt volna a kút vizében is a sivatagban. Ennek az asszonynak az élete egy sivatagban való bandukolás volt. Egyedül volt, senki nem adott neki egy pohár vizet, és végre talál egy kutat, ami csillapíthatja szomját. Hogyne hinne benne! Egyedül, magányosan, betegen, meg nem értve, társaságban is kivetve érezve magunkat, valami hiányzik, valaki kell, érzéseket mindannyian ismerünk. Ez az asszony megértette, hogy ebben a helyzetében kihez kell fordulni, kit kell megérinteni. Orvos, barát, család nem segít. Oda kell tolakodni, le kell küzdeni minden gátlásunkat, félelmünket, nem érdekelve, hogy mit mondanak a többiek, oda kell menni Jézushoz, és meg kell érinteni! Érintkezni kell életemnek Jézussal! És akkor elmúlik a szomj, a betegség a magány. Mindez persze állhatatos hittel! Íme egy Kútfőben, az Élet forrásában hívő asszony!
Jairus történetünk másik szereplője, egy rabbi, aki szintén az emberi számítás szerint képtelen kéréssel megy oda Jézushoz. Azt kéri tőle, hogy a halálán levő lányát gyógyítsa meg Jézus. Lehet-e ilyen képtelen dolgot kérni Jézustól? Kérhetünk - e ilyen képtelen, emberi gondolkodás szerint csodát az Úrtól? Jézus nem mondja Jairusnak, hogy nem. Elindul a haldokló kislány felé. Kész segíteni. Jairusnak nincs más reménye, csak Jézus. Nincs egy üveg víz a kő alatt, az üveg víz már nem segít ilyen állapotban, csak a kút. Élő víz forrása kell, hogy életre keltse a kislányt, olyan élő víz, ami képes legyőzni a halált. Jairusnak abban kellett hinnie, hogy Jézus az élő víz forrása, Ő képes legyőzni a halált. Pedig még nem volt húsvéti bizonyosság, nem volt nyitott, üres sír! De hitt benne. Ez az ember hinne az üzenetnek is a sivatagban: ez a kút soha nem apad ki, töltsd bele utolsó hitted reményed Jézusba, nem bánnod meg! Nem ér csalódás!
Jairusnak két nagy próbát kell kiállni addig, amíg ihat az élő vízből leánya. Ki kell várnia türelemmel, míg Jézus lelkében is meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt, és hinnie kell Jézus szavának, aki azt mondja, a kislány csak alszik, ellenben azokkal, akik azt állítják, hogy meghalt, már nincs remény. Egyik sem könnyű. Türelemmel várni a bajban, és hinni, hogy Jézusnak van igaza. Ő mindig igazat mond. Utolsó csepp hitére is szüksége van Jairusnak, hogy leánya valóban igyon a kútból, részesüljön Jézus gyógyításában. De közben Jézus mindvégig mellette van, és biztatja őt. Mindvégig mellettünk van, és biztat minket is a próbákban.
A kislány meggyógyul. A vérfolyásos asszony meggyógyul. Hisznek még a bajban, a szomjhalál közepette is a kútban. Ahogy a sivatagi üzenetíró írja: ez a kút még sohasem apadt el.
Jézus ígéretei igazak, hűsége, szeretete, kiapadhatatlan. Ő nem hagyja sosem cserben a benne bízókat. Nem hagyta cserben a beteg asszonyt, a gyermekéért aggódó apát. Nem hagy cserben téged sem, ha így hiszel! A kérdés, amire csak te adhatod meg a választ: Hiszel-e Benne, meg mered e érinteni hittel, meg mered-e Őt szólítani hittel? Ámen.

 

 

 

Az 5000 ember megvendégelése

AddThis Social Bookmark Button

De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: "Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak." Ő azonban így válaszolt nekik: "Ti adjatok nekik enni!" Mire ők ezt mondták neki: "Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik?" Jézus azonban megkérdezte tőlük: "Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!" Amikor megnézték, így szóltak: "Öt kenyerünk van, meg két halunk."Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit egy-egy csoportba a zöld fűre. Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak. /Mk 6, 35-44/

 Manapság gyülekezeteinkben egyre több közösségi alkalmat szervezünk. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy együtt legyen a gyülekezet, az alkalmak pedig minél színesebbek legyenek, hogy minden korosztály, mindenféle érdeklődésű körű egyháztag megtalálja a neki megfelelőt. Koncertek a zenét kedvelőknek, ifjúsági alkalmak a fiataloknak, bibliaórák a bibliában jobban elmélyülni igyekvőknek, evangelizációk a keresőknek, szavalóverseny a költészetet kedvelőknek, bibliaismereti verseny a megmérettetéstől sem félőknek, könyvárusítás a az olvasni szeretőknek. …és még sok más alkalom. Most is van egy nagy tervünk, hogy egy egyházmegyei keresztyén napot tartunk június 25.-én. Ezen a napon mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő programot. Lesz elsősorban evangelizáció gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, lesznek előadások, református énekkarok fellépése, gyülekezetek bemutatkozása az egyházi újságok bemutatása, könyvvásár, de helyett kap a gyülekezetek közötti focimeccs, presbiteri gulyásfőzés, versenyek gyerekeknek….stb. Igazán nagyszabásúnak ígérkezik.
 De sokan felsóhajtanak. Nem sok ez? Nem lenne elég kevesebb? Ahogy a tanítványok is mondják bibliai történetünkben: „Lakatlan hely ez”(olyan kevés az érdeklődő keresztyén fiatal és idős) „és az idő is későre jár” (olyan időket élünk, amikor nem érdeklik az ilyen dolgok az embereket) „bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak.” (Hadd menjenek haza, és tegyék azt az emberek, ami nagyon szükséges: egyenek, igyanak, szórakozzanak is, pihenjenek, mert az is kell, és nyugodtan végezzék el a ház körüli munkákat).
 Még a tanítványok is így gondolkoznak. Minek az a túl sok együttlét, rendezvény, közösségi nap? Ugye tudunk róla, hogy az első keresztyének naponta összegyűltek. Hogyan is bírták ki, amikor némelyeknek a heti egy alkalom is bőségesen elég.
 Jézus azonban másképp gondolja, Jézus azonban így válaszolt nekik: ne széledjenek még szét, ne menjenek még haza, mert még nem laktak jól! Ezek az emberek még nincsenek megelégedve! Ezek az emberek még szomjasok és éhesek, és emiatt boldogtalanok. Nem boldogok, mert még éhezik és szomjúhozzák az igazságot, és még nincsenek megelégíttetve. Talán épp ezt a boldogmondást tanította előzőleg Jézus az embereknek. Őszintén, vajon boldog, elégedett embereket látsz te magad körül? Boldog és elégedett emberi arcokat látsz a gyülekezetedben a lakóhelyeden? Olyanokat látsz, akiken az látszik, hogy Jézus már befejezte a tanítását, munkáját, formálását? Vagy te magadat megelégedettnek, boldognak érzed? Befejezettnek érzed magad, valóban krisztusképű vagy, és jöhet akár a megmérettetés is? Szükségünk van a Lélek formáló erejére, és a formálódásra nagyon alkalmasak és jók a közösségi alkalmak, különben Jézus nem tartotta volna azt a több, mint 5000 embert olyan sokáig együtt.
 Jézus szeretné megértetni a tanítványokkal, velünk, hogy a szolgálatunknak még nem lehet vége, mert az ő gyermekei még éhesek! Ezért ezt mondja nekik: ’’Ti adjatok nekik enni!” Erre ők, erre mi: talán mi menjünk kenyérért? Talán én szervezzek meg egy közösségi alkalmat? Talán én nyissam ki a házam ajtaját egy bibliaóra, imaközösség alkalmára? Talán én vegyek részt a bibliaórán? Talán én legyek énekkari tag? Talán én süssek? Talán én brigádozzak? Talán én vegyek részt egy előadáson, vagy én menjek el erre az egyházmegyei napra? Olyanok vagyunk, mint a diákok az iskolában, amikor a tanár határozottan rájuk néz, rájuk mutat, őket szólítja, de azért megkérdezik: ki, én??? Igen, jó, ha tisztázzuk a helyzetet, de azért Jézus elég határozottan hív Igéje, Szentlelke által: te gyere, te menj, te tedd meg! De mint a tanítványok, sajnos sokszor mi is tanácstalanok vagyunk, hogyan is kellene neki kezdeni? De aztán csak összekapják magukat a tanítványok és amijük van, azt az öt kenyeret és két halat, és lám, elég. Amid van, elég! Eleget kaptál, csak merd odaadni az Úr kezébe, és engedd, hogy megáldja. Jézus áldó imádsága, keze megsokasítja és megáldja a mi alkalmainkat is.
 Képzeljük el, ha ezek a tanítványok nem bíznak eléggé Jézusban, ha az emberek is hitetlenkednek a kevés étel láttán, és inkább hazamennek. Nem teszik oda se kenyerüket, se halukat se idejüket, se lelkesedésüket a közösség javára. Az lesz belőle, hogy éhesen mennek haza, hazatérnek, de még nem lesznek megelégíttetve. Nem lesznek boldogok. Továbbra is éhezik és szomjúhozzák az igazságot.
 De történetünkben nem mentek haza a tanítványok, nem ment haza a gyülekezet. Kihasználták az alkalmat és ott maradtak Jézus mellett, és ettek és jól is laktak! És boldogan mentek haza! Olyan ez az 5000 ember megvendégelése, mint egy gyülekezeti alaklom, ahol Jézus tanítani akar, megelégíttetni akar minket, közösségben akar velünk lenni, boldoggá akar tenni minket, így együtt egy nagy sokaságot. Neki erre is van ereje. Ennyi embert egyszerre jól tud lakatni. Higgyünk hatalmában! És mi még mindig rá akarunk kérdezni? Nem túl sok? Még mindig keményszívűen azt merjük mondani: nem túl sok? Jézus válasza: nem, mert még nem elég! Még szükségetek van az együttlétre, még adjunk lehetőséget a formálódásra, a tanításra. De mi megint rákérdezünk: ki, mi? Mert mi olyan kevesek és kicsik vagyunk. Erre Jézus megáldja a kevesünket és kicsiny voltunkat, és lám, elég! Ás mindenki, aki ott volt, ott lesz, jóllakik.
 Keresztyén testvéreim! Jézus szerint jó együtt lenni, együtt enni (lelki és testi táplálékot egyaránt) az Ő követőinek. Ne hanyagoljuk el az együttlét lehetőségeit, alkalmait. Ha Jézus hív, ne kérdezd kétkedően: ki, én??? Hidd el rád gondolt! Ne keress kifogásokat! Ámen.

 

 

 

 

 

 

 

Naámán

AddThis Social Bookmark Button

Akkor ezt mondta Naamán: Ha nem fogadod el, akkor viszont adass szolgádnak annyi földet, amennyit egy pár öszvér elbír, mert nem készít többé szolgád sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más istennek, csak az Úrnak! Csak azt az egy dolgot bocsássa meg az Úr a te szolgádnak, hogy amikor az én uram bemegy Rimmón templomába, hogy ott leboruljon, és az én kezemre támaszkodik, én is leborulhassak Rimmón templomában. Azt, hogy én leborulok Rimmón templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak! Ő azt felelte: Menj el békével! /2Kir. 5, 17-19/

Kedves Testvéreim!
Naamán csodálatos hitvallást tesz Elizeus próféta előtt (2Kir.5,15). Leszállva a magas lóról, önmaga trónjáról, megalázkodva, vagyis már kigyógyulva a leprából, megtisztulva a testi és lelki bélpoklosságából nem csak felismeri, de meg is vallja, hogy: most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izraelben. Nincs más Isten, csak Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az egy, igaz, élő Isten.
Ez nem képmutató hitvallás ennek az embernek a részéről. Őt senki nem kérte, senki nem várta el, hogy visszamenjen, és bizonyságot tegyen, vagy hálát adjon, miután a Jordánban való megfürdését követően csodásan meggyógyult. Elizeus nem kérte ezt, sem jutalmat, sem fizetséget, sem semmi mást nem kért tőle a gyógyulásért. Mondjuk azt is tudjuk, hogy nem is Elizeus, és nem is a Jordán vize volt az ami meggyógyította a leprás főparancsnokot, hanem egyedül a hatalmas Isten. a lényeg, hogy ő, maga, önként ment vissza Elizeus prófétához. Akit az Úr meggyógyít, annak szíve nem képes magában rejtegetni az Isten iránti háláját, örömét. Naamán sem tudta. Ezért visszamegy, hogy hitvallást tegyen szavakkal, és hogy örömének, hálájának kézzel fogható jelét is adja az otthonról hozott ajándékokkal.
De nem csak ezek mutatják azt testvéreim, hogy Naamánban már egy megtért, megtisztult emberrel van dolgunk, hanem két másik – ezeknél is talán beszédesebb – esemény. Ez az a két dolog, amit ma elénk ad az Úr, hogy megvizsgáljuk, hogy ezekből mi magunk is gazdagodjunk.
1.
Az első igazán érdekes, és Naamánról sokat eláruló gondolkodás, hogy ez az szíriából érkezett, arám istenségek imádatában felnövekedett ember 2 öszvérnyi földet kér Elizeustól, hogy azt elvihesse magával, mert – ahogyan Naamán fogalmaz – nem készít többé szolgád sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más isteneknek, csak az Úrnak.
Nem akarja elfelejteni az igaz Istent, akit olyan hatalmasan megismert Izraelben. Nem csak megköszönni akarja a gyógyulást, nem csak kifizetni akarja a csodát ezüstjeivel, meg aranyával, hanem ezután is imádni akarja Istent, akinek köszönheti megtisztult életét. Vége a bálványistenek imádatának az ő életében. Az Úr Isten tiszteletét azonban gyakorolni akarja odahaza is, otthonában is.
Ki is nevethetnénk ezt a Naamánt, hogy ilyen „földiesen” gondolkodik a szó szoros és a szó átvitt értelmében is. De ne tegyük testvéreim! Inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi bennünk él-e ilyen Naamáni „földies”indulat. Mi is haza akarjuk-e vinni, és haza visszük-e az Úr imádatát, vagy itt hagyjuk ezen a „földön”, ezen a helyen: a templomban. Mi kit imádunk odahaza? A bálványainkat, vagy azt az Istent, akit itt a vasárnaponként a templomunkban?
Elizeus nem nevette ki Naamánt, és nem mondta neki, hogy Isten imádata: nem föld kérdése, minek cipeled magaddal. Nem mondja ezt, mert tudja, hogy Istent nem itt, vagy amott kell imádni, hanem mindenhol. Nem csak az (nagy) ünnepeken, hanem a hétköznapokban is. Nem csak, amikor itthon, a faluban vagyunk, hanem ha elutazunk, kirándulunk, vagy idegen földön dolgozunk. Cipeljük-e mindenhová magunkkal a Bibliánkat? Keressük-e mindenhol az Isten imádatának, tiszteletének a lehetőségét. És ha nincs ilyen a távolban, vagy odahaza esténként, vagy reggelenként, a szívünk megtisztított „földjén” imádjuk-e az Úr Jézust, a megváltónkat?
Naamán ezt tette. Ez az egyik következő jele annak, hogy valóban megtisztult emberré lett, nem csak testében, de szívében, lelkében is. Az Istennel való közösséget vinni, ápolni akarta otthonában is. Annak ellenére is, hogy tudta jól ez nem lesz könnyű. Ez nem lesz egyszerű ott, ahol, amilyen környezetben ő él.
2.
És itt van már is a másik jele annak, hogy milyen őszinte és mély az ő hite. Miben látszódik ez meg? Abban, hogy a kétségeit, a félelmét nem titkolja el. Őszintén el meri mondani Elizeusnak, hogy milyen gondok emésztik. Megvallja hitét, hogy ő már tudja, hogy nincs más Isten, Elizeus Istenén kívül, de az ő mégiscsak egy pogány istent imádó királynak áll a szolgálatában. Ő az arám király jobb keze. És amikor az bemegy Rimmon templomába, azért, hogy meghajoljon a bálványisten előtt, akkor rá támaszkodik, a hadseregparancsnokának karjára, és így hódol Rimmon előtt. Nos, mi legyen?
Naamán kitárja lelkét Isten embere előtt. Nem akar egyedül dönteni. Nem titkolózik. Megbeszéli kérdéseit Elizeussal. Az őszinteség, ez az érzékenység is a megváltott emberi lélek jellemzője. Elizeus tudja ezt. Testvéreim, vannak kérdéseink, vannak dolgaink, amelyeket ki kell tenni az asztalra, amelyeket nem jó elhallgatni, nem jó halogatni. Elő kell hozni a szívünk mélyéről és őszintén meg kell vallani a nyomorúságainkat.
Elizeus tudja azt, hogy Naamán megtisztult ember, de tudja azt is, hogy aki még nem fürdött meg a Jordánban, attól még nem várhatom el, hogy ne menjen be a Rimmon templomába. Aki még nem fürdött meg a bárány vérében, attól még hiába várom, hogy ne hajoljon meg a maga istene előtt.
De hát nem képmutatás Naamán hite, ha közben munkahelyi kötelességéből ugyan, de mégiscsak be megy Rimmon templomába? Nem is olyan egyszerű kérdés ez. Nem volt ez egyszerű kérdés Elizeus korában sem, Jézus korában sem, és a mi korunkban sem. Mennyire igazi hit Naamán hite, ha a pogány istennek templomába kíséri királyát?
Sajnos sokszor beleesünk abba a hibába, hogy magunknak, vagy rosszabb esetben másoknak az életére nézve olyan megkötéseket teszünk, amikre amúgy Isten szabaddá tesz bennünket. Isten nem világtól elvonuló remetékké, vagy elzárkózó szektává akar tenni minket, hanem az akarja, hogy éljünk és munkálkodjunk a hitetlen emberek között. Már az Úr Jézus is figyelmeztet erre, amikor a képmutató farizeusoknak mondja: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.” (Mt. 23,13)
Pál apostol előtt is megjelenik ez a probléma a bálványáldozati hús elfogyasztása tekintetében. Szabad-e, tilos-e. Pál is felszabadítja az embert, de óvatosságra is inti: Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy Isten nincs más, csak egy…Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést ne váltson ki az erőtlenek között. (1Kor 8)
Elizeus is hasonlóan Isten bölcsességével és szeretetével felszabadítja Naamánt a teher alól és úgy küldi el, mint ahogyan az Úr Jézus küldi el a bűneikből megszabadított embereket: „A te hited megtartott téged, menj el békességgel!” ezt mondja Elizeus is Naamánnak: „menj el békességgel”. Isten békességével.
Testvéreim, nincs sablon a keresztyéni magaviseletre. Mindig újra és újra kérnünk kell az Urat, hogy mutassa meg, hogy hogyan viszonyuljak a dolgokhoz, legfőképpen a másik emberhez, hogy valamiképpen megnyerjük őt a Krisztusnak. Nem lehet mindenkihez egyformán közeledni. A rómaiakhoz rómaiul, a zsidókhoz zsidóul. Így tett Pál. De ez nem kompromisszum, és végképp nem megalkuvás, ez bölcsesség és szeretet.
Az a király, aki most Naamán kezére támaszkodik, nincs kizárva, hogy majd egyszer arra az Istenre fog támaszkodni, aki megtisztította Naamánt leprájától. Az egyetlen Úrra, az élő Istenre. Arra, akiről Naamán eltünt leprafoltjai tanúskodnak. Arra, akiről Naamán hűsége, szeretete, öröme, megváltozott élete tanúskodik. Nincs ennél szebb hitvallás, nincs ennél nagyobb bizonyosság. Ahogyan az Úr Jézus is - gondoljunk bele – közénk bűnösök közé jött el, Ő a bűntelen, a nélkül hogy bűnössé lett volna. Ilyen mélyre jött el Jézus. Minden bűn nélküli meghajlás közül a legmélyebbre Jézus hajolt a kereszten. Ennél tovább már nem lehet menni, és Jézus ezt tette. Egy célja volt: hogy megnyerjen minket. Ő a mi békességünk. Vigyük magunkkal Őt, a békesség Urát. A mi Urunkat, Jézust! Ámen